Azok az emberek bántanak folyamatosan másokat, akik boldogtalanok.
A legreménytelenebb boldogtalanok. Akik már beletörődtek helyzetükbe és más nem maradt nekik, mint megkeseríteni a többiek napjait.
Jusson ez eszedbe, amikor újra és újra próbálnak sebet ejteni rajtad:
Akivel szemben állsz, a hangos és indulatos szavak mögött, egy elveszett ember. Aki belül küszködik.
Hazamegy, és azt érzi, utál mindenkit, és ez az érzés szüntelenül feszegeti mellkasát, ki akar robbanni!
Akik gyűlölik az embereket és a Világot, azokat már nagyon sokszor összetörték. Csak hogy ezt a fájdalmat nem tudták kezelni, képtelenek voltak elengedni, vagy továbblépni belőle. Nem tudtak megbocsátani és szépen lassan pontosan olyanokká váltak, mint akik ilyenné tették őket.
Így hát dühöngnek életük végéig, és sokszor észre sem veszik, hogy az, akit a legjobban gyűlölnek, nem más, mint saját maguk. Éppen azért, mert képtelenek voltak megoldást találni erre a megsemmisítő érzésre.
Jobb az ilyen emberek sértései mellett elsétálni, tudva, hogy minden észérv felesleges, és tudva azt is, hogy nélkülünk is épp elég felkelniük és minden nap megküzdeniük saját magukkal.
A megbocsátás, az egyik legnehezebb és legfontosabb lecke, mert e nélkül minden, amit a boldogságunkért tettünk, hiába való volt. Hiszen sérülni mindig fogunk, ezt nem kerülhetjük el biztosan soha. Az viszont, csakis rajtunk múlik, hogy benne ragadunk, cipeljük magunkkal vagy felszabadítjuk a lelkünket a keserűség terhe alól, elengedjük, és hagyjuk messzire szállni, mint egy léggömböt.

 

Manna Owell

Sokszor magam sem értem, mit miért teszek. Van, hogy teljes ürességet és van, hogy teljes telítettséget érzek egyszerre. Bármennyire is tele van most a fejem mindenféle kérdéssel és problémával, mégis olyan ürességet érzek, amivel nem tudok mit tenni. Félek.

Az elmúlt pár hónapban rengeteg fájdalmat okoztam. Önzőség lenne azt mondani, hogy nekem jobban fáj? Merthogy nekem sokkal jobban fáj minden, amit teszek, mint Neki. De mégsem tudom miért van ez így. Félek elengedni, rettegek attól, hogy elenged, hogy elmúlik az, amire túlzás nélkül állíthatom, hogy egész életemben vártam.

Nem tudom, hogy mi történik most.. Csak hagyom, had sodorjon az ár ezen a tengeren. Szerelmes vagyok, mint még soha és azt érzem, hogy viszont szeretnek. De mégis ez a fránya félelem, rettegés Önmagamtól.

Az elmúlt két évben sokat változtam jellemben és felfogásban egyaránt, ehhez nagyban hozzájárult az az élet, amit éltem. Drogok, pia, bulik?! Kell ez?

Valahol úgy éreztem, hogy igen, ezek tudnak beteljesíteni. Ezek tudják kihozni belőlem a valódi énemet, ami már réges-régen elbújt. De most mégis vége és teljesen más úton keresem a boldogságomat.

Egy gyönyörű kék szemű lányban, aki már most annyira elvarázsolt, mint még soha senki ezen a világon...

Ha csak egyetlen egyszer is visszapörgethetném az időt, az valószínűleg most lenne. Hogyan lehet, hogy valaki ennyire elszúr 2 évet az életéből? Szinte kényszeresen menekülve az igazság elől - hogy szereti. Bezárkózni, kőfalat építeni a szíve köré, hogy senki ne léphessen azt át és minden szabályt megszegve, szabadon élni.

S majd mikor visszajön, majd mikor újra felhoz mindent, ami ott volt - jön el a belső omlás. Hiába a fal, az erős kövek átüti, s bentről zúz szét darabokra.

Talán nem ezt akartam, de így alakult. Igaza van, hogy sok mindent megtanultunk ebben az időben, talán túl sokat is, rájöttem, hogy milyen érzés, ha az embert viszont szeretik - de talán most rontottam el igazán.

Bárcsak visszapörgethetném oda az időt, amikor legelőször találkoztam vele...

[...] egy idő után valahol mind elkezdjük úgy érezni, hogy valami nem stimmel. Megváltozik a szemlélet, az életmód, minden, amit eddig gondoltunk a világról. Bárhonnan jöhet ez az érzés, hirtelen, mélyről feltörő keservvel - vagy lassú, csendes kínok közt egy szürke hétköznap.

Én már nem is igazán tudom, hogy mi volt az, ami nálam kiváltotta. Egy biztos, hogy semmi sem a régi. Hiába próbálok ugyanúgy nézni, már nem ugyanúgy látok. Mintha, csak kitisztulni látszana valami, a horizonton túl. Mintha tovább látnék (végre), mint ameddig nézek - s az éles közeli, felszínes dolgokon túl mást is látnék. Elhomályosodik az, ami eddig fontos volt, hogy olyan dolgokra fókuszálhassak, amikre nem is gondoltam volna ezelőtt.

Egy igencsak hosszú folyosót kell bejárnunk életünk során. Tele különböző titokzatos ajtóval és némelyik még zárva is van. Minő véletlen. Csak ajtó az ajtó után. Nem szabad megállni, nézelődni vagy kopogni. Be kell rúgni, ahogy csak lehet. Berobbanni a szobába, hogy aztán lásd, jó helyen vagy-e. Majd továbbállni és menni tovább. Mert szinte biztos, hogy az utolsó ajtó lesz az, ahol megtaláljuk, amire igazán vágyunk. Akkor meg mégis mit keresünk ezekben a szobákban? Talán a kulcsot, ahhoz a bizonyos ajtóhoz - miközben tudjuk, hogy úgysem lesz meg? Vagy kalapácsot, amivel egyszerűen majd betörjük? Egy nagy fenét. Mindannyian azt a szobát keresitek, amelyikben megvan az, ami elegendő ahhoz, hogy ottmaradjatok.

Kivéve én, aki minden erejéből futna a kicseszett utolsó szobáig, ha hagynák...

Talán csak a szemléletem rossz. Talán nem is igazából a világgal van baj, hanem azzal, ahogyan rátekintek. Csak, tudod én mindig is úgy tekintettem a világra, mint a lehetőségre, ahol az egész életem leélhetem. Tág pupillákkal néztem mindig a TV műsorokat, hogy mennyi szép hely, mennyi kaland, felfedezés. Aztán most mégis ide vagyok kényszerítve. Bebörtönözve, ha úgy jobban tetszik. Egy olyan országba, ahol sem megbecsülés, sem odaadás a másik iránt.

Én tudom, mert ebben nőttem fel.

Talán az egész onnan indult, amikor még kissrácként először megláttam New York-ot. Lehet, hogy tényleg nem olyan, mint a filmekben vagy a képeken, Én mégis mindig odavágytam. Teljesen, mintha oda születtem volna. Ízig-vérig Amerikainak érzem magam – s ugyanakkor ideláncolva egy országba, melyben nem találom a helyem. S hol a kiút? Merre induljak el? Hónapok óta csak olvasgatok. Majdnem minden estém azzal megy el, hogy tervezgetek, számolgatok. Mi mennyi, miből mi a legolcsóbb. Egy táblázatom is van, ahol folyamatosan vázolok mindent, ami segíthet a kijutásban. Merthogy, ki fogok menni előbb-utóbb.

Mostanában elég sokat gondolkozok azon, hogy az élet, amit élek, megfelelő színvonalú-e. Megfelelő minőségű ahhoz, hogy engem boldoggá tegyen. Merthogy, mondhatnám azt, hogy boldog vagyok, hisz majdnem mindenem megvan. Nem élek átlagos életet s nem is érzem magam átlagosnak, de mégis ha most megkérdezné valaki tőlem, hogy boldog vagyok-e úgy igazán, nem biztos, hogy igennel tudnék felelni. Nem azért, mert nem vagyok boldog, hanem azért, mert talán ez a legrelatívabb kifejezés, ami csak létezik.

Vajon hol van a jó – és a rossz horizontja? Mi választja külön azt, hogy valami jó vagy épp nem? Miért van, hogy ami sokszor nekem jó, az másnak rossz? És ilyen helyzetben ki legyen a mérvadó? Természetesen csakis én. Bár ez egy elég önző kijelentésnek tűnhet, azonban 22 év alatt bár rengeteg dolgot megtanultam a körülöttem lévő világról, ezt valahogy mind közül a legjobban sikerült a fejembe vésni. Hiszen ki tud engem boldoggá tenni, ki tudja azt, hogy nekem mi a jó? Csakis én. És tudom, hogy csak én adhatom meg magamnak azt, amire nekem szükségem van.

„ Minél többet észlelsz abból a világból, amit az ítélkezés nem homályosít el, annál többet fogsz látni.”
- Eline Snel

Volt egy álmom. Talán mindenki story-ja itt indul valahol, nekem azonban nem. Nekem van egy álmom, az álmom, hogy kijussak Amerikába (olvashattad az előző bejegyzésemben, hogy egy igazi amerikai vérű srác vagyok, na, az innen ered). A különbség csupán annyi, hogy én teszek érte. Hogy én minden lépésemmel azon vagyok, hogy közelebb jussak az álmom felé - mondhatnám. De sajnos ez ez nagyon nagy hazugság lenne, ugyanis én is épp ugyanúgy elvagyok ebben a frusztrált országban, dédelgetve, szövögetve a kis álmomat, hogy egyszer majd kijutok.