Talán csak a szemléletem rossz. Talán nem is igazából a világgal van baj, hanem azzal, ahogyan rátekintek. Csak, tudod én mindig is úgy tekintettem a világra, mint a lehetőségre, ahol az egész életem leélhetem. Tág pupillákkal néztem mindig a TV műsorokat, hogy mennyi szép hely, mennyi kaland, felfedezés. Aztán most mégis ide vagyok kényszerítve. Bebörtönözve, ha úgy jobban tetszik. Egy olyan országba, ahol sem megbecsülés, sem odaadás a másik iránt.

Én tudom, mert ebben nőttem fel.

Talán az egész onnan indult, amikor még kissrácként először megláttam New York-ot. Lehet, hogy tényleg nem olyan, mint a filmekben vagy a képeken, Én mégis mindig odavágytam. Teljesen, mintha oda születtem volna. Ízig-vérig Amerikainak érzem magam – s ugyanakkor ideláncolva egy országba, melyben nem találom a helyem. S hol a kiút? Merre induljak el? Hónapok óta csak olvasgatok. Majdnem minden estém azzal megy el, hogy tervezgetek, számolgatok. Mi mennyi, miből mi a legolcsóbb. Egy táblázatom is van, ahol folyamatosan vázolok mindent, ami segíthet a kijutásban. Merthogy, ki fogok menni előbb-utóbb.